2015. szeptember 2., szerda

12. fejezet

Egy hét telt el azóta, hogy a kertben jártam Mr. Grey-el. Azóta sem tértem vissza, még gondolni sem akartam rá, pedig valami húzott oda. Úgy éreztem mennem kell, vissza kell térnem, látnom kell újra a kutat, látni akartam Misakót.
Egyetlen barátnőm nem tért vissza ebben az egy hétben az iskolába. Hiányzott és féltettem. Ő ugyan nem volt benne a farkasos kutatásban, de attól féltem, talán neki is baja esett. Próbáltam hívni, de sosem vette fel. Az sms-eimre sem válaszolt. Aggódtam és magányos voltam. Meg akartam beszélni valakivel a gondjaimat, el akartam mondani, hogy talán kezdek megőrülni, hogy valami nem stimmel velem. De senkinek sem tudtam. Nicolas kórházban volt, még mindig kómában feküdt. Misako ki tudja, merre jár. Más pedig nincs, akiben úgy érzem, megbízhatok.
A szabadidőm nagy részét vagy a szobámban, vagy a könyvtárban töltöttem, mint a péntek estét is. Késő volt már, a könyvtárosnak azt mondtam egy dolgozatra tanulok, így átadta nekem a kulcsot, hogy zárjak be, amint végeztem.
Csend volt, csupán a saját szívem és lélegzetem hallottam, miközben az olvasólámpába bámultam. Már fájt tőle a szemem, de egyszerűen nem tudtam másra koncentrálni. Könyvek sorakoztak előttem, mind történelmi, amiben kutattam családom történetét, de nem találtam semmit. Mintha nem is léteztek volna. Az internet sem nyújtott több információt számomra, így remény vesztve hajtottam a fejem az egyik könyvre és fáradtan sóhajtottam.
Nem találtam reményt arra, hogy valaha is tisztán fogok látni. Gondolataim visszavándoroltak Nicolas sms-ére, amit még a baleset előtt írt nekem. Furdalt a kíváncsiság, vajon mit találhatott, mi lehetett az az igen fontos információ, ami segíthette volna előre vinni a „nyomozást”.
Dühös voltam magamra, amiért olyan ostoba módom hagytam akkor lemerülni a telefonom. Ha ez nem történt volna meg, talán Nicolas most itt ülhetne velem szemben, ahogy a szünet előtt többször is.
Annyira jó lenne, ha itt lehetne, ha belém verne némi életet, ha újra mesélne nekem a jövőjéről. Reméltem, hogy egyszer újra itt fog ülni, és kedves mosolyával fog biztatni, hogy ne adjam fel, hogy kutassak, keressek.
Az előttem, üresen álló székre bámultam, fájós szemeimmel. Odaképzeltem a szemüveges fiút is, aki elmerengve néz ki az ablakon.
Mennyire hiányzik…


Nagyot sóhajtva, erősen megdörzsöltem szemeimet, kinyújtóztattam elzsibbadt végtagjaimat, majd lassan összeszedtem a könyveket, hogy visszavigyem mindet a helyére.
Elég késő volt már, mikor bezártam a könyvtár ajtaját, majd a megbeszélt helyre rejtettem a kulcsot. Sehol sem volt már világítás, de én mégis jól tudtam az utat a hálókörletig, így aggodalom nélkül pakolgattam a lábaimat egymásután.
Egy pillanatra kinéztem a folyosó ablakán, majd éppen tovább akartam lépni, mikor megláttam valami furcsát.
A köd leszállt az iskola kertjére, de így is jól láttam azt a sötét alakot, aki sietős léptekkel hagyta el a kastélyt, majd elindult egy irányba, de nem láttam pontosan merre, mert elnyelte a köd.
Kíváncsiságomnak nem tudtam ellent mondani. Lábaim azonnal futásnak eredtek. Le a lépcsőn, végig a folyosón, majd kinyitva a hatalmas ajtót, már rohantam is arra, amerre az árny eltűnt.
Hevesen dobogó szívem, nehéz lélegzetvételeim csaptak csak zajt, de nem érdekelt. Bárki is volt az, aki ilyen későn elhagyta a kastélyt, az csakis egy farkas lehet. Ha pedig igazam van, végre kérdőre vonhatom.

Csak az járt a fejembe, hogy végre letudjam ezt az egészet, hogy meglegyen a farkas, hogy…
Hirtelen torpantam meg, ahogy eszembe jutott, az üzenet, amit Nicolas kapott. A vérrel írt fenyegetés.
A biztos halálba rohanok azzal, ha most rögtön letámadom az idegent. Biztosan könnyűszerrel megöl, majd aztán napokig kereshetik a hullámat.
Ehhez hasonló finom gondolatok furakodtak az elmémbe, miközben lassan megálltam, majd fázósan összehúztam magam a sűrű ködben. Nem láttam az orrom hegyéig sem, erősen vettem a levegőt és csak forogtam, hogy megtaláljam végre az utat, ami visszavezet a kastélyba, vagy az ismeretlenhez.
Nem tudtam mihez kezdjek, ha tovább megyek az árny után, talán meghalok, de ha vissza a kastélyba, biztosan nem lesz több ilyen alkalmam, hogy végre rájöjjek az igazságra.
Igazából már azt sem tudtam, melyik irány merre vezet, így csak megindultam előre, gondoltam, majd kilyukadok valahol.
Fáztam, hiszen egy farmer és póló volt rajtam, a felsőm a szobámban volt. Nem gondoltam volna, hogy késő éjjel kint fogok kószálni, így nem láttam értelmét magammal vinni. Átkaroltam magam a két kezemmel, úgy haladtam előre. Próbáltam kivenni valamilyen körvonalat, hátha megmutatja, merre lehetek. Végül gyorsan megkaptam a választ. Egy fa törzse rajzolódott ki előttem, majd még egy és még egy.    
Az erdő.
Lassan, halk léptekkel mentem közelebb az első fához, majd azt kikerülve, behatoltam a sűrűbe. Ahogy haladtam beljebb, úgy kezdett oszlani a köd, csupán a föld felett pár centire hömpölygött, akár egy ótvar horrorfilmben. Sosem szerettem azokat, mert nem tudtak megijeszteni, most mégis végigszaladt a gerincemen a félelem. Meg kell, mondjam, a valóságban igenis ijesztő egy ilyen hely.
Főleg, ha nem hallasz semmit. Se állatok motozását, sem baglyokat, semmit. Mintha minden zajt elnyelt volna a köd, a sötétség. Egész testemben remegtem mind a hidegtől, mind a félelemtől. Nem tudtam melyik fa mögül ugorhatna elő egy farkas. Ide vezetett az utam, ide kellett jönnöm jól tudom, mégis, lábaim annyira vittek volna vissza a kastélyba, de nem akartam. Ha már eddig eljutottam, megyek tovább.
Éppen léptem volna még egyet, mikor beszélgetés zaja ütötte meg a fülem. A beállt csendben ez felért egy dobszólóval is. Persze, nem tudtam azonnal kivenni miről folyhat a társalgás, ezért kíváncsian hegyezve a fülem, ügyelve, hogy hova lépek, továbbmentem.
Abban már biztos voltam, hogy egy nő beszélt, majd ahogy még közelebb értem, rájöttem, hogy ki is az. Hevesen dobogó szívemre szorítva a kezem, behúzódtam egy fa mögé, hogy még véletlenül se vegyenek észre, közben a társalgókat hallgattam.
- Nincs az ágyában, biztosan elaludt a könyvtárban – mondta egy nagy sóhajjal Misako. – Szegény lány, biztosan össze van zavarodva.
- Csodálkozol? - szólt kicsit erélyesen Lionel, mire teljes testemben megremegtem. Kíváncsian füleltem, hiszen elég furcsa, hogy ezek ketten idekint, az éjszaka közepén találkozzanak. Legszívesebben már kérdőre is vontam volna mindkettőt, de ahogy meghallottam Lionel sóhaját, le is mondtam erről. – Megtudtál valamit?
Hosszas csend állt be köztük.
- Biztos vagyok benne, hogy egykoron írt erről valamit Maya, de a naplójából kitépték ezeket a lapokat. Kerestem rá értelmes magyarázatot, de semmi.
Egy szót sem értettem az egészből. Nem tudtam ki lehet ez a Maya, hogy Misakónak, mit kéne tudnia, meg, úgy minden… teljes volt a sötétség.
Ez arcomon is jól látszott, hiszen mindkét szemöldököm a magasba ugrott, de még csak észre sem vettem.
- Nincs rá valami megoldás, hogy tudjuk, mi volt azokon a lapokon? Egyszerűen ki téphette ki azokat? – Hallottam Lionel hangján, hogy egyre idegesebb. – Te vagy a boszorkány, biztosan van valami hókuszpókuszod, amivel sikerülhet ezt megtudni.
A hallottaktól a szemeim azonnal kitágultak és a szívem még nagyobb iramot produkált. Szinte alig kaptam levegőt.
Boszorkány? Misako?
Próbáltam minél inkább lenyugtatni magam, hogy tovább hallgathassam, mit beszélnek, de lassan olyan érzésem volt, hogy ennyi információ is túl sok volt számomra. Féltem attól, amit hallhatok, de kíváncsiságom nem engedte, hogy másra figyeljek.
- Az én erőm elenyésző Mayáéhoz képest. Sajnálom, de ebben nem tudok segíteni. – Misako hangja most teljesen más volt, mint eddig bármikor. Túl komoly, túl szilárd. Mintha teljesen megváltozott volna.

A pulzusom azonnal az egekig szökött, mikor meghallottam egy éles csattanást, majd mintha az egyik fa törzse megrepedt volna. Ijedtem megugrottam, de egy szót sem szóltam. Nem tudom, mi lehetett ez, de hasonlított ahhoz a hanghoz, amikor én püföltem a fát. Bár ez jóval erősebb volt.
- Ella egyre jobban összeroppan, ki kell végre tálalnunk neki! – mondta idegesen Lionel, amitől újra csak döbbenten meredtem magam elé. – Hiszen ő…
- Erre még ne is gondolj! – vágott közbe Misako ingerülten, majd meghallottam a lépteit is, de csupán kettőt lépett, majd megállt. – Bármennyire hasonlít rá, bármennyire is szeretnéd, hogy ő legyen, Ella nem Elena.
Még a levegő is belém szorult, úgy éreztem a föld forogni kezd, ahogy mindez eljutott hozzám. Újra és újra hallottam Misako utolsó mondatát a fejemben, de még át sem gondolhattam igazán, mikor Lionel dühösen szólalt meg.
- De hiszen a kiköpött mása, és ne mond nekem, hogy te nem vetted észre! – Újabb léptek, de ezek már nehezebbek és sietősebbek voltak, majd gyorsan el is haltak. – Emlékszik. Látom rajta, hogy emlékek törnek elő benne, ahányszor csak a közelemben van, vagy egy olyan helyen, ami kedves volt számára. Ne mond azt nekem, hogy nem látod rajta, mennyire kikészíti az a rengeteg érzelem. – Lionel itt már szinte sziszegve ejtette ki a szavakat. – Tudok arról, amit Beninek mondott és a bál estélyén nekem is elárulta, hogy szenved ezektől.

Egyszerűen nem hittem a fülemnek. Már semmiben sem voltam biztos, ami körülöttem folyik. A gondolataim egyre kuszábbak voltak és éreztem, hogy a kétségbeesés körbeöleli a mellkasomat. Nem értettem, hogy mi folyik itt, hogy miért van ez, hogy miért kell ennek így lennie.
Éreztem, ahogy egy könnycsepp elhagyja a szemem, de arra sem voltam képes, hogy letöröljem. Egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. Csak néztem magam elé, mint aki elvesztette minden érzékét. Egyedül a hallásom volt még igen éles, hogy ezzel még jobban a nyomorba taszíthasson engem az a két ember, akik a fa mögött beszéltek.
- Ha ő nem Elena, akkor ezeket mivel tudod magyarázni?
Újabb csend állt be a beszélgetésükbe, miközben én a könnyeimet nyeltem, és néma fohásszal kérleltem a mindenséget, hogy most rögtön vegye el tőlem az életem, hogy ne kelljen ezt hallanom, hogy ne kelljen ebben a nyomorban élnem, ennek a súlya alatt.

A hideg már nem csípte a bőröm, már nem éreztem semmit, csupán szívem erős fájdalmát és könnyeimet, ahogy egymás után hagyják el a szemem. Menni akartam, rohanni, elfutni innen. El az erdőből, az iskolából, haza akartam menni, hogy elfelejthessem ezt az egészet, hogy visszatérjek a régi életembe.
Lassan feltekintettem a fák lombkoronájába, amit most a sötétség burkolt be. Nem láttam át a sűrű ágak közt, nem láthattam a csillagokat, és emiatt lassan a klausztrofóbia kerített hatalmába, még sem voltam képes egy csekély mozdulatra sem.
- Lionel – csendült fel Misako kedves hangja, amitől most inkább megremegtem, minthogy megnyugtatott volna. – Bárki is legyen abban a testben, Elena, vagy Ella, akkor is nagy veszélyben van. A farkasok bosszút esküdtek, és most, hogy ő itt van, úgy hiszik, a vadászok is visszatérnek. Nincs idő a régi szerelmet siratni, mikor egy emberélet forog kockán.

Már nem látszódott arcomon érzelem, csak könnyeim csorogtak, néha megremegtem és csak néztem a sűrű lombkoronát. Hallottam mindent. Színtisztán hallottam, hogy miről beszéltek, még sem éreztem már döbbenetet.
Nem láttam már értelmét menekülni, nem akartam semmit, csak ott állni, és nézni a sötétséget.
Hallottam a puha lépteket, ami pontosan az előttem húzódó ködből jött. Éreztem a belém fúródó szempárt, ahogy engem néz.
Mikor ráemeltem a tekintetem, térdem megrogyott, és egy halk nyögéssel zuhantam rájuk. Egyre homályosabban láttam a hófehér bundás, hatalmas farkast. De már nem éreztem sem félelmet, sem örömöt, vagy bánatot, csak dühöt. Őrjítő dühöt mindenki és minden iránt. Sikoltani akartam, törni, zúzni, de csak térdeltem, és néztem a farkast, ahogy ő is engem.
Egyik kezemet lassan az arcomhoz emeltem, majd erősen letöröltem könnyeimet. A farkas meg sem rezdült mozdulatomra, csak tovább bámult rám.
- Ó te jó ég, Ella! – kiáltott fel barátnőm, és azonnal mellettem termett. Erősen átfogta a vállam, majd magához húzott. – Mit keresel te itt? – Kezei végigtapogatták a karom, a hátam. – Hiszen te jég hideg vagy! Be kell vinnünk a kastélyba!
Lassan emeltem rá fátyolos tekintetem. Nem érdekelt, hogy mit mond, vagy tesz, most őt néztem rendületlenül.
Valami meleg került a vállamra és immár több kéz próbált felállítani, ami könnyedén sikerült is, végül Misako arca eltűnt, mintha fordult volna egyet a világ, majd immár Lionelt nézhettem. Testének melege végigborzolta a testem minden porcikáját.
- Olyan, mint aki sokkot kapott volna – hallottam egy újabb hangot, amit most a tanár úrhoz tudtam kötni. Ő is itt volt talán egész végig?
- Biztosan hallott minket – szólalt meg komoran Lionel, amitől szinte megfagyott a levegő.

Időközben észre sem vettem, hogy már a folyosókat rójuk, csak Lionelt néztem. Újra megéreztem, mennyire fázok, és hallottam, ahogyan a fogaim összekoccannak. Végre éreztem, hogy pislogok párat, mint aki kezd magához térni, de milyen kár.
Fejem iszonyatosan fájt, a levegőt szaggatottan vettem, és másra sem tudtam gondolni, mint ami az imént történt az erdőben.
- Mindent hallottam – szólaltam meg nagyon halkan. Nem igazán bírtam megszólalni, és így is igen akadozva sikerült ezt elmondanom. Lionel egy pillanatra rám nézett, szemeiből dühöt, csalódottságot tudtam kiolvasni.
Nem szólt senki, én pedig nem tudtam újra megszólalni, csak hagytam, had vigyenek egyenesen a Misakóval közös szobánkba.
Hallottam, ahogy a fürdőben megengedik a zuhanyt, majd Lionel leültetett az ágyra, levette rólam azt a valamit, ami eddig próbált felmelegíteni, majd a cipőmet és a zoknimat is lehúzta rólam, de tovább már nem ment.
Körbenéztem a szobában, ahol Lionel mellett ott állt Mr. Grey is, aki engem figyelt árgus szemekkel. Felötlött bennem egy gondolat, ami azon nyomban a számra kívánkozott, így nem tartottam azt csukva, hagytam, hogy a hangok maguktól hagyják el ajkaimat.
- Te voltál az – nyögtem nehezen. – Te voltál a farkas. – Nem kérdés volt kijelentés, mire a szobában ismét teljes lett a csend, és Misako eltátott szájjal nézett ki a fürdőből. Úgy tűnik ő volt az egyetlen, aki elég hamar magához tudott térni, hiszen félrelökve a két hímet, elém csörtetett.
- Figyelj rám, Ella! – megragadta az arcom és maga felé irányította, hogy rá nézzek. – Ki vagy hűlve, fel kell melegítenünk a tested, aztán, ha rendbe jöttél, mindent elmagyarázunk, rendben?
Tekintete aggodalmat sugárzott, ami apró mosolyt csalt az arcomra, de nem az örömtől. Legszívesebben leordítottam volna, hogy hagyjon békén, hogy húzzon el innen, hogy ne érjen hozzám, de csak megadóan bólintottam.

Én is tudtam, hogy nincs minden rendben, ezért megadóan álltam fel, majd barátnőm segítségével bementem a fürdőbe, ahol gyorsan levetkőztem, majd beállított a zuhany alá. Figyeltem, ahogy lassan kilép, majd becsukja maga mögött az ajtót. Eddig bírtam. Ahogyan kattant a nyelv, úgy rogytam össze a forró víz alatt és zokogni kezdtem. 

4 megjegyzés:

  1. Az igen :O Tudtam, én tudtam, hogy Misakó a boszorkány :D Illik is rá :P Ismét egy nagyon jó részt olvashattam :3 Amúgy elkészült a kritikád ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem, ez várható volt, hogy is kap valamilyen fontosabb szerepet az egészben :D A kritikát olvastam és írtam is hozzá. Itt is nagyon szépen köszönöm!

      Törlés
  2. Uristen! Vègre kiderült az igazság. Juj de várom a magyarázatot. Imádom💜💜

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem akarlak lelombozni, de a magyarázat lehet, hogy kicsit később jön. Ella megint bealakít. XD

      Törlés