2015. szeptember 9., szerda

13. fejezet

Azt hiszem, itt az ideje, hogy köszönetet mondjak mindazoknak, akik feliratkoztak a blogra, és azoknak is, akik valamilyen formában véleményezték a történetet! Ez, most azért ilyen fontos a számomra, mert az eddig előre megírt fejezetek száma most nullára csökkent ezzel a résszel. Ez pedig azt jelenti, hogy az újabb fejezetek lassabban fognak jönni. Remélem emiatt senki nem szegi kedvét és továbbra is nyomon követi a történéseket.
Még egyszer nagyon szépen köszönöm mindenkinek! Jó szórakozást!

„Úgy éreztem, mintha egy darab letört volna a szívemből.” Talán ez volt életem egyik legócskább megfogalmazása annak a fájdalomnak és csalódásnak a leírására, ami bennem tombolt abban a pillanatban.
Jöhetnék azzal is, hogy az életem egy nagy hazugság, hogy nem is vagyok az, aki. De mit tudhatom én? Fél mondatokból elcsípett okosságoktól még nem lettem okosabb, csak összetörtebb, zavarodottabb, mint eddig. Jöhetnék azzal is, hogy miért pont én? Hogy miért engem ver ezzel a sors? De minek? Hiszen nem erre vágyik minden korombeli? Nem egy olyan életről, ami más, ami elüt a megszokottól?
Bár tudnám, hogyan birkózzak meg mindezzel.
Azt tudtam, hogy azzal, ha a zuhany alatt bőgök, nem leszek sokkal okosabb, nem fogom megérteni, miért van mindez.
Mozdulni akartam, kérdezni, válaszokat kapni, de féltem. Féltem a fájdalomtól, a csalódástól, az igazságtól.
Nem tudtam, mennyire is akarom azt, ami odakint vár engem a barna, lakozott ajtó mögött. Talán mindenre fény derülhet, talán, végre meg tudom, miért ver engem ezzel a sors.


Lassan felálltam, miközben a meleg víz folyamatosan felmelegítette reszkető testem. Már nem fáztam, de fogaim még mindig össze-összekoccantak. Hajam vizesen tapadt a vállamra, a mellkasomra, a hátamra, ami egyszerre nyújtott melegséget és szinte elviselhetetlen irritálást.
Lefürödtem, majd kiléptem a fülkéből, de nem zártam el a vizet, hagytam, hogy a gőz körbeölelje a kis helyiséget.
Mint egy gép, úgy törölköztem meg, majd csavartam magamra a törölközőt. Nem akartam gondolkozni, nem akartam semmit mára, csak bebújni az ágyba és aludni, hogy legalább arra a pillanatra elfelejthessem, ami az este folyamán történt.
Szinte erőszakkal kellett kényszerítenem magam, hogy lenyomjam a kilincset, majd kilépjek a fürdőből. A várt tömeg helyett az üres szoba nézett vissza rám. Enyhe csalódottság, de annál is több megkönnyebbülés szállt rám, ahogy zavartalanul a szekrényemhez léptem és kivettem a pizsamám. Az a gondolat ötlött a fejembe, hogy talán megkeresem Misakót, de a fellángoló dühöm, gyorsan lebeszélt erről, így csupán felöltöztem és bebújtam az ágyba.
Sokáig nem voltam képes elaludni. Forgolódtam és próbáltam lecsitítani sikoltozó bensőm, ami a válaszok után sóvárgott.
Megtehettem volna, hogy felállok, kirontok a szobából és kérdőre vonom őket, mert igen, jogom volt tudni, mi ez az egész. A barátaim becsaptak, hazudtak nekem és hagyták, hogy az őrület szélén táncoljak. Mindezt csendben nézték végig, pedig tudták, hogy mi zajlik le bennem. Miből gondolhatom azt, hogy talán most igazat mondanak nekem?
Viszont egy valami immár biztos: Mr. Grey egy farkas. Olyan, akiről Nicolas mesélt. Ha pedig ő egy emberfarkas, akkor a többiek…
- Te jó ég! – Gyorsan felültem az ágyon, aztán körbenéztem a sötét szobában. Kerestem, hallgatóztam, árnyak és neszek után kutattam, de teljes volt a csend, már-már túl békés minden.
Én viszont képtelen voltam tovább itt maradni. El kellett mennem, mert ha igaz, hogy ők a farkasok, akkor nagy veszélyben vagyok.  Ők küldték a levelet Nicolasnak, ők gyújthatták fel a kúriát és ők ölhették meg a családját.

Hatalmas szemekkel meredtem magam elé, mígnem egy apró zaj, talán léptek lehettek, azon nyomban kiragadtak a gondolataim közül. Kiugrottam az ágyból, a szekrényemhez mentem, felöltöztem valami meleg ruhába, aztán halkan, amennyire csak tudtam, kinyitottam az ajtót, viszont egy hatalmas test az utamat állta.
- Ella, hova készülsz? – Kevin mély baritonja egyszerre volt rémisztő és hátborzongató. Felkaptam rá tekintetem, egyenesen a szemébe néztem, majd azon nyomban hátrálni kezdtem. – Minden rendben? – jött közelebb és közelebb.
- Elmegyek – jelentettem ki határozottnak nem nevezhető hangon. Egy nagyot nyeltem, hogy legyűrjem félelmem, legalább egy csekélyke részét, de tudtam, hogy látja rajtam. Egész testemben remegtem, a pupilláim kitágultak és kapkodtam a levegőt.
- Micsoda? – torpant meg és meglepetten nézett rám. – Most? Mégis hova? Miért?
Nem látszott rajta, hogy az életemre törne, én még sem akartam engedni a látszatnak. Ott volt a kezemben a papír, amire vérrel írtak és láttam Nicolast megégve, gépekre kapcsolva. Nem kétség, hogy farkasok voltak és a farkasok itt vannak, a barátaim voltak.
- Engedj el, Kevin! – Le sem vettem róla a tekintetem, árgus szemekkel figyeltem minden mozdulatát, várva az alkalmat, hogy elslisszanjak mellette. Mert ez volt a terv. Valahogy kikerülni és elfutni, messze. – El fogok menni és sem te, sem pedig a többiek nem állíthatnak meg! – mondtam immár határozottabban, mégis még mindig érezhető volt a félelmem. Már nem érdekeltek a válaszok, nem érdekelt semmi, csakhogy eltűnjek.
- Ella, figyelj, ha hagyod, hogy elmagyarázzuk, megérted, esküszöm! – lassan felemelte a két kezét védekezésképpen és újra lépett felém egyet, én pedig válaszra sem méltatva, minden erőmet összeszedve, átbújtam karja alatt és futásnak eredtem.
Ki a folyosóra, a társalgóba, onnan pedig gyors iramba tovább, hogy kiérjek a kastélyból. Nem tudtam, hová tartok, merre megyek, csak futottam ki a birtokról, az útra, majd onnan egy gyors ötletet követve, belevetettem magam az erdő sűrűjébe.
Nem láttam, mégis úgy futottam, mint aki ismeri az erdő minden részét, minden egyes ágát, minden gyökerét. Nem tudtam, miként lehetséges ez, de a távolból felhangzó vonyítás nem is engedte, hogy tovább gondolkozzak ezen. Még nagyobb sebességre kapcsoltam, rutinosan kerültem ki a fákat és ágakat, ugrottam át a gyökereket. Eközben pedig szívem egyre jobban és jobban repedni, törni látszott.
Menekültem, ez nem kétség, de már magam sem tudtam, hogy miért. Erős zihálásom visszhangzott a sötétségben, és minduntalan azt sugallta, hogy gyáva vagyok. Az életemet mentettem, vagy csak a gondok elől futottam el újra? Mi lesz ezek után? A futás nem megoldás, mert ha én meg is úszom, a családom bajban lesz. Danson, Luce, apa és sokan mások, akik fontosak nekem. Én nem veszíthetem el őket.
Hirtelen megtorpantam, amint elkaptam egy fa törzsét, remélve, hogy nem esek orra. Sípoló tüdőm zaja felverte a már így is hangos erdőt. Csaholás és léptek sokasága zengett körülöttem. Tudtam, hogy itt vannak a farkasok, itt vannak Lionelék.
Mit tehetnék én ellenük? Ha meg kell halnom, hát legyen, csak a családomnak ne essen bántódása.
Egy fehér bundás, hatalmas farkas körvonalazódott ki előttem, aminek két oldalán egy fekete és egy vörös színű jószág lépdelt, míg mögöttük a kicsivel alacsonyabb ezüstszínű. Nagyok voltak, nagyobbak az átlagos farkasnál, könnyedén elérték a torkom az álkapcsukkal, még meg sem kellene erőltetniük magukat.
A tekintetem ide-oda cikázott közöttük, kerestem valami értelmet abban, hogy miért jöttek így, farkasként utánam, ha tényleg csak vissza akarnak vinni és megbeszélni a dolgot.
- Tudjátok… - kezdtem bele kissé akadozva, mert még mindig kapkodtam a levegőt. – Nem gondoltam volna soha, hogy így találkozom veletek. Állatokként. – Az utolsó szót, gúnnyal és undorral ejtettem ki, mire az ezüstbundás halkan felnyüszített. Talán megbántottam, de nem érdekelt. Ha már úgy is megölnek. – Mire vártok? Nem támadtok? Nem jöttetek volna így utánam, ha nem akarnátok megölni. Vagy azt képzeltétek, hogy, csak mert tudom rólatok az igazságot, máris visszasétálok a kastélyba?
Már tényleg nem értettem semmit. Nem farkasokat akartam én, hanem húsvér embereket, hogy válaszokat kapjak.
A fehérbundás, avagy Mr. Grey felmorrant és elindult felém, én pedig lassan hátráltam. Igen, róla tényleg el tudtam képzelni, hogy szemrebbenés nélkül harapja át a torkom.
- Ella, várj! – A semmiből tűnt fel Misako a farkasok közt és kétségbeesett pillantással meredt rám. – Valamit nagyon félreértesz. Ők soha nem ártottak senkinek, és téged sem akarnak bántani. Azért vannak melletted, hogy vigyázzanak rád.
Kissé meglepetten néztem végig a farkasokon és Misakón. Ez az egész teljesen abszurdnak tűnt nekem. Nemhogy értelmet nyert volna bármi is, még jobban összezavarodtam.
- Ezt te sem hiheted el, Misako – ráztam meg a fejem és újra hátrálni kezdtem. – Nicolas kórházban fekszik, a halálán van. Bármibe lefogadom, hogy ők tették ezt vele. Mi garantálja, hogy velem nem teszik ugyan azt, amiért tudok a kis titkukról?
- Nicolas baleset miatt van a kórházban – szólt Lionel immár emberi alakban. Észre sem vettem, mikor alakult vissza vagy mi. Tekintetében láttam az őszinteséget, de ezzel sem tudott már átverni. – Gyere vissza a kastélyba, és mindent megbeszélünk, rendben? – Lépett felém párat és kinyújtotta a kezét.
Meg akartam érinteni, hozzábújni, megölelni, és engedni, hogy visszavigyenek. Legalább is erre vágytam a szívem mélyén. Lionellel lenni. De minden, ami történt, felnyitották a szemem. Nem hihetek sem a megérzéseimnek, sem a szememnek, pláne nem a barátaimnak.
- Hagyjatok békén! – szóltam halkan, érzelemmentes hangon. – Húzzatok vissza a kastélyba, engem pedig felejtsetek el! – Viszont ezt már üvöltöttem feléjük.
Láttam a tekintetükben, hogy nem pont erre számítottak. Csalódottak és szomorúak a döntésem miatt, de nem érdekelt. Bántottak valakit, aki fontos volt nekem, és bármelyik percben bánthatnak még valakit. Ha engem nem is akarnak megölni, mint ahogy állítják, attól még igenis gyilkosok, akikkel én nem akarok közösködni.
- Jól hallottátok, menjetek vissza oda, ahonnan jöttetek! – egy nagyon is ismerős hang csapta meg mindannyiunk fülét, ami pont mögülem szólt. Azon nyomban megfordultam és a látványtól elakadt a lélegzetem.
Bátyám, és egy ismeretlen lány álltak ott, kezükben tőrrel és újjal, amit egyenesen a farkasokra szegeztek. A fehér farkas hangosan felmorran és a földet kezdte kaparni.
- Danson – azonnal mellé futottam és még mindig a teljes döbbenet hurka alatt végignéztem rajta, ahogy a tőrt szorongatja és elszántan nézi a farkasokat. – Ez meg…
- Majd később, Ella! Most elviszünk innen – szabad kezével intett mire még három ismeretlen lépett elő és körbefogtak engem. Köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől. Mind felfegyverkezve, beöltözve, akár a katonák, vagy nem is tudom én mik. De a meglepőbb, hogy Danson is hozzájuk hasonló szerelésben volt.
- Mióta kutakodtok utánunk, vadászok? – kérdezte mély, rezzenéstelen hangon Lionel. Tudtam, hogy nem tetszik neki a kialakult helyzet.
- Már jó ideje figyelünk titeket – húzta még jobban hátra a húrt a lány, ajkain apró, kegyetlen mosoly bujkált, ahogy pontosan Lionel szívére célzott.
Gyorsan kapkodtam a fejem köztük, de már így is sokkal, de sokkal jobban össze voltam zavarodva. Azt meg pláne nem akartam, hogy Lionelnek most valami baja essen.
- Engeditek, hogy elvigyük a lányt, vagy szeretnétek, ha kicsit megcirógatnálak titeket? – kérdezte Danson, felmutatva a tőrt, amitől még a hideg is kirázott. Hogy ő képes legyen ilyet tenni, sosem gondoltam volna. Egyáltalán mikor került ebbe a bandába? Miért nem mondta nekem?
A fehérbundás farkas, kihúzta magát, felmorrant aztán egyszerűen hátat fordított nekünk és megindult vissza, a kastély irányába, vele együtt a másik két farkas is. Csak Lionel és Misako álltak még ott, várva, hátha meggondolom magam.
A súlyosan kérdő tekintetek alatt, nem voltam képes a szemükbe nézni, ezért egyszerűen lehajtottam a fejem.
Újabb léptek, amik egyre távolodtak és mikor felkaptam a tekintetem, még láttam Lionel sziluettjét elveszni a sötét erdőben. A szívemet erős vasmarokkal ragadta meg a látvány. A torkomban a már jól ismert gombóc újra dagadni kezdett és a könnyek is utat találtak maguknak az arcomra.
Újra lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem a könnyeim, de Misako hangja arra késztetett, hogy feltekintsek.
- Ella, menj velük, de ne feledd, itt sokkal nagyobb biztonságban vagy, köztünk – nézett mélyen a szemembe Misako, majd a továbbiakban, hallottam a hangját, de az ajkai nem mozogtak. – egy apró üvegcsét rejtettem a kabátod zsebébe. Ne mutasd meg senkinek, de ha tudni akarod, mi ez az egész valójában, idd meg. Nem tökéletes, de segít emlékezni.
Végül ő is hátat fordított és addig néztem távolodó alakját, míg el nem tűnt, akár csak Lionel és a többiek.
- Ella, indulnunk kell - fordult felém Danson. De nem hallottam szavait, csak újra és újra az iménti dolgok peregtek le előttem, közben jobbommal alig észrevehetően a kabátomat tapogattam. – Ella! – a kicsit erélyesebb hangra már muszáj volt figyelnem, pont mikor kitapintottam egy kis üvegcsét a zsebemben.
- Menjünk! – bólintottam, aztán a vezetésükkel lassan elhagytuk az erdőt.
Fáradt voltam, álmos, nem bírtam tovább ébren maradni, így már arra sem emlékszem, hogyan ültettek kocsiba, vagy egyáltalán milyen járműbe. Egyszerűen elsötétült körülöttem minden.

* * *

Lassan nyitottam ki a szemem, várva, hogy a reggeli fény elvakítson, de e helyett a sötétség várt. Lassan felültem az ágyon, megdörzsöltem a szemem, aztán pislogtam párat, hogy lássak valamit magam körül. Ami elsőnek feltűnt az halk szuszogás, majd tekintetemet a hang irányába vetve, meg is láttam az illető sziluettjét, ahogy minden bizonnyal egy fotelben bóbiskolt.
Próbáltam feleleveníteni az elmúlt éjszaka eseményeit és egyre jobban beleástam magam, annál rosszabb, szívszaggatóbb érzés járt át. Automatikusan nyúltam jobbra, hogy kitapogassam az éjjeli lámpa kapcsolóját, majd azzal nem túl sok, de elegendő fénnyel árasszam el a szobát. Azonnal a szuszogóra meredtem.
- Danson – szóltam hangosan, hogy fel is ébredjen. – Miért itt alszol?
Persze, bátyám, azonnal felugrott, hogy lássa, minden rendben van-e velem. – Vigyázok rád, húgi.
Mosolyát látva, magamnak is engedélyeztem egyet, még ha az enyém fáradtabbnak is tűnt.
- Hol vagyunk? – kérdeztem, ahogy lassan kibújtam a takaró alól és körbenéztem a félhomályos szobában.
Bátyám még mindig mosolyogva lépdelt valamerre, majd egy erős hang kíséretében elhúzta a nehéz függönyöket, hogy a nap, azonnal kiégesse a retinámat.
- Elment az eszed? Ez rohadtul fáj! – morogtam a szememet dörzsölgetve, de lassan az ablakhoz lépdeltem, közben testvérem, halkan nevetve a másik két ablak elől is elhúzta a sötétítőt.
A kilátás egyszerűen gyönyörű volt. Virágoskert húzódott alattunk, kis kikövezett utakkal, és szökőkutak sokasága. Ámbár sajnos a virágok már nem voltak olyan impozánsak, hiszen lassan, de biztosan beköszönt a tél.
Ismerős helyre csöppentem, hiszen még ha nem is láttam színpompásan a kertet, mégis tudtam, hogyan néz ki, aztán lassan megfordultam és a szobában néztem körbe, ami szintén ismerős látványt nyújtott.

- Volt egy sejtésem, hogy fel fogod ezeket ismerni, látom az arcodon – állt mellém Danson. – Ez itt az őseink kastélya volt, ami ma már a vadászok főhadiszállása. De előbb reggelizünk, aztán elmondok neked mindent, amire kíváncsi vagy. Gyere! 

2 megjegyzés:

  1. Ès tènyleg bealakìtott☺ Na nem baj majd legközelebb☺💜

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. XD legalább van okunk nem kedvelni a csajt

      Törlés