11. fejezet

Az iskola folyosója most ridegnek és túl csendesnek tűnt. Nem is néztem a komor falakra, csak haladtam előre, hogy végre beérjek szobámba. Sehol sem láttam diákokat vagy tanárokat. A kinti eső zaja irritálta csendhez szokott füleimet.

Nem akartam mást, csak bemenni a szobámba, ledőlni az ágyamra és bámulni a plafont, amíg csak magamhoz nem térek, vagy míg el nem nyel a sötétség. Erre vágytam. Csak magányra, csendre és nyugalomra.

Újra és újra felrémlett bennem álmom minden perce, amitől a hideg futkosott a hátamon. Kezdtem úgy érezni, teljesen megőrülök ebben a tudatlanságban. A fejemben cikázó kérdések minduntalan dübörögtek koponyám falán, hogy végre kimondjam, hogy végre válaszra találjak. Nem tudtam, hol is kereshetném ezt a választ.

Lionel, Misako, Nicolas… Mind olyanok, akik olyan közel, mégis oly’ távol állnak hozzám. Őket kell kérdeznem, tudom, de hogyan tehetném meg? Ki ne nézne idiótának, ha ezek a kérdések kiszaladnak a számon?

A közös helyiségbe érve, ahonnan a két folyosó nyílt, egy nagy sóhajjal vettem tudomásul, hogy itt sincs senki. Nem mintha bántam volna, inkább örültem, hogy most senki sincs, aki megállítana, beszédre sarkallna, vagy bármi más.

Akaratlanul is végig néztem a helyen. Minden ugyan olyan volt, mint két hete, mikor itt hagytam. Pillantásom a kanapéra esett, oda, ahol Nocolas ült az álarcosbál reggelén, miután láttam a farkasokat. Fájdalmas mosoly húzódott arcomon, ahogy bőröndömet otthagyva, lassan odamentem a kanapéhoz, majd végigsimítottam a kezem a támláján.

Egyszerűen hihetetlen volt ez az egész.

A természetfeletti világ mindig csupán a fantáziámban élt, mindaddig, míg el nem kezdődtek az álmaim. Eljöttem ebbe az iskolába, majd tessék, minden a feje tetejére állt.

Sanyargató gondolataim közt egy hang ragadott ki, egy ismerős, kissé kérdő hang. Ijedten kaptam irányába a tekintetem, ahol is megláttam Mr. Grey-t, ahogy engem bámul. Kezében egy barna, bőrkötéses könyv volt. Egy szürke zakóban állt előttem, ami most hanyagul begombolatlanul állt rajta, de az ing és a krém nyakkendő tökéletes eleganciát sugárzott.

- Üdv, Mr. Grey – köszöntettem halkan, egy nagyot nyelve. Nem bírtam az ipsét, mégis annyira jó volt most látni. Annyira örültem a felbukkanásának, pedig alig öt perce még a magányért odaadtam volna a fél kezemet is. – Hogy telt a szünet? – kérdeztem immár kissé felszabadultabban, ahogy odaléptem a bőröndöm mellé. Apró mosoly játszott arcomon, ami most őszinteségtől sugárzott, mégis, tudtam, hogy tekintetem elárulja minden fájdalmam.

Ő is hasonló mosollyal nézett rám, de lassan elkomorult és arca mintha egy pillanatra szánakozó lett volna.

- Én itt töltöttem a vakációt – mutatott körbe. – Bár a diákoknak vakáció, a tanárok nem pihenhetnek – játékosan rám kacsintott, majd felmutatta a könyvet, amit a kezében szorongatott. – Csak ezért ugrottam be ide, hátha kikapcsol pár percre a szabadidőmben. – Egy kis történelem.

Erre nem igen tudtam mit mondani, csak bólintottam egy nagyot. Tekintetem egy pillanatra elidőzött fiatalos arcán. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon honnan lehet tanári végzetsége ilyen fiatalon, de nem akartam pofátlan lenni, így csak jelentőségteljesen rámutattam a bőröndömre, majd fogtam és elindultam a lányok folyosója felé.

- Ella – szólt utánam a tanár, mire megtorpantam és visszanéztem. – Mutathatok neked valami igazán érdekeset? – kérdezte egy sejtelmes mosollyal, amitől éreztem, hogy egyik szemöldököm a magasba emelkedik és testemet körbeöleli a szorongó kíváncsiság.

Nem szóltam, csak bólintottam. A bőröndömet a falhoz állítottam, majd visszaléptem a férfihoz. Nem tartottam tőle, hogy ellopnák a cuccaim, hiszen ez mégis csak egy bentlakásos iskola, ahol nem igen tudnák eltűntetni, ezért nyugodtan lépkedtem a tanár mellett, aki széles mosollyal az arcán, csendben vezetett.

Nem szóltunk egy szót sem, míg észre nem vettem, hogy megtorpanunk egy hatalmas ajtó előtt. Soha nem jártam még az iskola ezen területén, de most sem éreztem úgy, hogy tilosban járnék, hiszen egy tanár volt velem.

- Biztosan tetszeni fog. – Hirtelen kaptam rá a tekintetem, de már nem tudtam megnézni az arcát, mert nekitámaszkodott az ajtónak ami hangos, fülsiketítő nyikorgással adta meg magát.

Hangjában volt valami, ami hirtelen görcsös összehúzódást ért el gyomrom tájékán, és az az előérzetem támadt, hogy talán nem kellene bemennem ebbe a terembe. Ám, ahogy az ajtó kinyílt, édes virágillat csapta meg az orrom. Olyan kellemes volt, hogy egy pillanatra lehunytam a szemeimet, majd mikor kinyitottam, Mr. Grey nyújtotta felém jobbját, amit gondolkodás nélkül fogtam meg, majd bevezetett a terembe.

Egy gyönyörű télikert képe rajzolódott ki előttem. Virágok sokasága színpompássá tette ezt a helyet, még úgy is, hogy az üvegezett falakat ostromló esőcseppek mögött a borult eget látni. Enyhén eltátott szájjal néztem körbe, lassan lépkedve előre. Döbbeneten nem csak a kert gyönyörűsége miatt ült ki az arcomra, hanem a hirtelen belém nyilalló tudattól, miszerint én már jártam itt. Jártam ezeken a köveken, szagoltam ezeket a csodás virágokat és…

A férfire néztem, aki engem figyelt. Arcán még mindig ott volt a mosoly, amit most képtelen voltam viszonozni.

Újra a kertet csodáltam, majd önkéntelenül indultak meg a lábaim egy irányba. Hallottam valamit, ami nem a kinti esőt jelentette. Éreztem, hogy egész testemben megremegtem és néma fohászhoz kezdek, de úgy tűnt mindhiába.

Ahogy haladtam a virágok közt, hirtelen a szemem elé tárult egy hatalmas szökőkút is. Tudtam, hogy ott lesz, tudtam, hogy már jártam itt. De mikor?

Odamentem a még működő, gyönyörű alkotáshoz, majd le sem véve róla a tekintetem, körbejártam.

Két farkas és két nő volt rajta. A farkasok, vicsorogva tekintettek föl a két nőre, amelyikből az egyik térdre rogyva az arcát tenyereibe temette, míg a másik, mintha éppen feláldozná magát, egyenes háttal, kitárt karokkal várt valamire. Az ő karjaiból folyt alá a víz, ahol is egy gyönyörűen megmunkált virágdíszítésű kút állt.

Szívem heves zakatolásba kezdett, szinte alig kaptam levegőt, ahogy lassan megérintettem a kőcsodát.

- Ismered az iskola épületének történetét, Ella? – kérdezte a tanár egyenesen a kút túloldaláról. Én megszólalni sem tudtam a hirtelen rám törő érzésektől, így csak megráztam a fejem, miközben le sem vettem a tekintetem a farkasokról.

 - Ezt a kastélyt, az őseim építették még ajándékba – kezdett bele a mesélésbe, miközben ő is a kutat nézte. Nekem muszáj volt immár rá néznem hiszen, szavait hallva, újra kíváncsiság tört rám és egy olyan furcsa érzés, amit nem tudtam a helyére tenni.

- Az ősei? Ajándékba? – kérdeztem értetlenül, ahogy lassan megkerültem a kutat és megálltam mellette.

- Igen, az őseim befolyásosak voltak, sokat megengedhettek maguknak abban az időben – bólintott egy mosollyal. – Nászajándéknak szánták egy szintén előkelő hölgynek és a család örökösének.

Nem is tudom miért, de egyre sűrűbben kapkodtam levegő után, ahogy elkezdtem értelmezni a hallottakat, ahogyan kezdett összeállni bennem a kép.

- Azt mondják, gyönyörű lány volt. Okos, de kicsit akaratos – itt rám nézett egy pillanatra, majd vissza a kútra. – Ezt a kutat az örökös csináltatta az után, hogy a lány elárulta. – Arcán egy pillanat erejéig átsuhant egy árny, amitől egy pillanatra megállni látszott a szívem is. Akaratlanul léptem egyet hátra.

- Elárulta? – nyögtem értetlenül. Nem tudtam, hogy mi ez az egész, mi közöm nekem ehhez az egészhez, de olyannyira menekülni akartam már. Nem érdekelt a mese vége, nem akartam hallani, nem akartam többet tudni, csak menni. Elmenni innen és soha többet vissza se nézni.

- A lány szerelmes lett, de nem a neki szánt férfiba, pedig ő szívből szerette, és bármit megadott volna neki. – Ellépett a kúttól, egyenesen hozzám, majd belenézett a szemeimbe. Én meg sem tudtam mozdulni, csak néztem őt. Döbbenten, fájdalmasan és egyszerűen hitetlenül.

Komor ábrázata egy pillanat leforgása alatt visszaváltott könnyed, mosolygóssá.

- De ez csupán mese – vonta meg a vállát, és szélesen elmosolyodott.

Mintha mázsás kő gördült volna le a szívemről, ahogy ezt megláttam. Lassan kezdtem megnyugodni, de tudtam, hogy ez a mese, igenis kapcsolódik az álmaimhoz, ami még mindig nem hagyott egy csepp nyugtot sem. De érdekelt a történet, mindent tudni akartam róla, ezért közelebb léptem a kúthoz és lassan belemerítettem a tenyerem jéghideg vizébe.

- Ki a másik lány, és a farkasok? – mutattam a kifaragott testekre. – Mi történt a mesében? – Kérdeztem szinte gyermeteg kíváncsisággal, ahogy a férfira néztem.

Ő csak szelíd, kedves mosollyal nézett vissza rám, de pillantásától úgy éreztem egész testem felforrósodik, és arcom elvörösödik, ezért inkább elfordítottam a fejem, és ismét a vízzel foglalkoztam.

- A történet szerint, a fiatalabb testvér elrabolta a lány szívét, miközben fivére is mély szerelemmel szerette őt. – Újra felnéztem a férfira, kissé furcsának hatott a története. Olyan szappanopera végkimenetűnek tetszett. Ahogy ezt meglátta rajtam, hangos nevetésbe kezdett. – Tudom, mit gondolsz, hogy ez elég nyálas, és a mai „mindenki szerelemes mindenkibe” filmekhez hasonlít. – Széles mosollyal bólintottam. – De mint már mondtam, ez is csupán egy mese.

- Gondolom a fivérek örök haragot esküdtek, majd bosszút álltak a másikon a lányért – mondtam a szokásos sztorit, amin újra felnevetett.

- Igen, valahogy így történhetett. – Ahogy lassan elakadt a nevetése, odalépett hozzám, és újra a kutat nézte. – Beszéltek egy boszorkányról is, aki segített valamelyik testvér bosszújában.

- Boszorkány? – néztem rá értetlenül. Persze, tudtam mi az, csak azt nem, hogyan kerül ide.

- Akkoriban bármit, amit nem tudtak megmagyarázni boszorkányságnak fogtak fel. Úgy tartják, ez a boszorkány örök kárhozatra ítélte azokat, akik a szerelem nevében ilyen ocsmányságokat követtek el.

Megdöbbenve néztem fel a faragványra. Kezdtem még jobban összezavarodni, hiszen ez a történet minden volt, csak nem kiút zavaros gondolataim közül. Még inkább összezavart. Elég sok volt az egybeesés az álmaim és a történet közt.

Már éppen a következő kérdést akartam feltenni, a farkasokról, hiszen róluk még nem esett szó, mikor is hangos torokköszörülés belém fojtotta a feltörekvő szavakat.

Mikor megláttam az alig pár méterre tőlünk álló Lionelt, aki érdeklődve figyelt minket, szívem azonnal heves ütemre váltott, és mindkét kezem megremegett.

Azonnal eszembe jutottak a kórházban történtek, és féltem, hogy talán itt is rá akarok támadni. A fejem zúgni kezdett, a torkom kiszáradt. Újra képek törtek elő bennem, de olyan gyorsan, hogy történt az egész, hogy fel sem tudtam fogni, mi lehetett rajtuk. Csupán egyetlen pislogásnyi időre rémlettek fel.

Megszédültem, és mellkasomban valami távozni készült.

Szinte őrjöngött bennem valami miközben csendben álltam, és néztem Lionelt.

- Most mennem kell – mondtam Mr. Grey-nek, aztán gyors léptekkel elhaladva Lionel mellett, indultam ki, de megtorpantam. Nem értettem, hogy mi van velem. Testem akaratomnak ellentmondva cselekedett.

Lassan megfordultam, mire az állam leesett a látványtól.

A borult esőcseppek helyett, a nap tűző sugarai áramlottak be az üvegfalakon egyszerűen mesebeli képet alkotva ezzel az egész helynek. A színpompás virágok közt ott állt a szökőkút, de a két férfit nem láttam sehol. Mintha egy szempillantás alatt eltűntek volna.

Halk énekhang csendült fel a kút túloldaláról, ahol is megláttam egy árnyat. A szívem azon nyomban a torkomba ugrott, ezzel megfosztva engem az éltetető levegőtől. Kezeim megremegtek, majd a lábaim maguktól vittek vissza a kúthoz. Lassan megkerültem és egy furcsa ruhába öltözött lányt vettem észre.

Misako… már megint.

Meg akartam szólalni, mondani valamit, de nem tudtam. Egyszerűen képtelen voltam hangot kiadni. Nyitottam a szám, de minduntalan csak tátogtam.

- A holdfényben sokkal szebb, már többször mondtam neked, hogy nézd meg – mondta a lány, mikor abbahagyta a dúdolást és felnézett rám. Én újra nyitottam a szám, de abban a pillanatban kilépett mögülem Lionel, ugyan olyan régies ruhákban.

- Nem érdekel a kert, tudod, miért vagyok itt – mondta színtelen hangon. – Hozd őt vissza!

Nem vettek észre, mintha ott sem lettem volna.

Ez egy újabb álom lehet?

- Te is tudod, hogy nem tehetem – állt fel egyetlen barátnőm. – Meg, ha tehetném is, miért lennék olyan ostoba, hogy visszahozzam a szerelmed? Hiszen elárult.

Szemeim elkerekedtek barátnőm gúnyos mosolyát látva. Mint akinek ínyére van, hogy Lionel ilyen…

Ránéztem a feketehajúra, akinek szeméből csak úgy sütött a fájdalom, a düh, a harag a szenvedés.

- Örökké élhetsz ezen a földön, találhatsz még számtalan nőt, aki elnyerheti szíved.

- De egyik sem lesz ő – morrant fel Lionel.

Sosem láttam még ilyennek, és ez az, ami még jobban elképesztett. Látszott rajta a mérhetetlen fájdalom.

Aztán a kép hirtelen szakadt meg, és én újra a két testvér előtt álltam, akik engem néztek aggódó tekintettel. Pislogtam egy párat, majd értetlenül néztem körbe. Minden visszatért a régi kerékvágásba. Újra eső áztatta az üvegeket, a napnak nyoma sem volt, ahogy barátnőmnek sem.

Újra a testvérekre néztem, majd biccentettem, és elhagytam a kertet.

Egyetlen emberrel akartam most beszélni, az pedig Misako.