A nem várt változás szele

Hát sziasztok!

Van még valaki, aki vissza-visszanéz még erre a blogra, várva a friss fejezetet? Ha igen, akkor hát, elsősorban tőletek szeretnék bocsánatot kérni.
Sajnálom, de a következőkben nem lesz több fejezet feltüntetve a blogon, hiszen, végre körvonalazódott bennem az egész történet, így arra a döntésre jutottam, hogy lezárom ezt a blogot. Ez pedig azért fontos, mert elhatároztam, hogy már csak azért is megírom könyv formában, aztán megpróbálom kiadatni. Gondolom így érthető, miért nem lőhetem le mindjárt az egész történet kimenetelét.
Mindazonáltal, még jó darabig nyitva hagyom a blogot, hátha valakit érdekelne, hogyan alakul éppen a könyv, azzal szívesen megosztom.

Végezetül pedig nagyon nagy köszönet, mindenkinek, akik nyomon követték eddig a történetet és még nagyobb azoknak, akik támogatásukat kifejezve még írtak is hozzá pár szót!

Minden jót a továbbiakban!

Ancy voltam ;)

A szünet alatti 14. fejezet

Megsemmisülten néztem a bátyám hátát, ahogy az ismeretlen, mégis ismerős folyosókon haladtunk. Danson nem szólt semmit, talán érezte rajtam, hogy most nem vagyok éppen beszédes hangulatomban. A tegnap történtek és ez a hely, a bátyám körüli dolgok, teljesen lesokkoltak. Rengeteg kérdésem volt, amit azonnal rá akartam zúdítani egyetlen testvéremre, de mintha nem lettem volna képes kinyögni egyet sem. Már azt sem tudtam, hogy mire számítsak. Jó vagy rossz dolog lenne az, amit hallok, vagy egyáltalán hihetek benne? Mindig is realistának gondoltam magam, aki persze, mint sokan mások, néha elkalandozik a saját fantáziájában, viszont ez az egész, arra azt mondanám, lehetetlen, még most is. Pedig a saját szememmel láttam az egészet.
Idegesen markolásztam a levegőt a testem mellett, a nyelvemen voltak a kérdések, de egyet sem tudtam kinyögni. Csak néztem az ódon, kopár falakat, amik mégis melegséget árasztottak. Mintha otthon lettem volna. - Ez a hely… - kezdtem halkan, mire Dan megtorpan, körbenézett, végül egy szelíd mosollyal felém fordult. - El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet ez neked – elém lépett majd a vállamra tette a kezét. – Én sem tudok túl sokat erről az egészről, de szerintem tudok segíteni neked.
Én is megejtettem egy halvány mosolyt, ahogy belenéztem aranybarna szemébe.
- Azt mondtad, hogy ez egy főhadiszállás? – kérdeztem kissé megkésve, amit szeretett testvérem nevetéssel díjazott, de gyorsan elcsitult, hiszen tudja, hogy az, amiken manapság átmegyek, nem éppen leányálom, és a fáziskésés igenis belefér. De azért kapott tőlem egy nem tetsző grimaszt.
- Igen, ez a vadászok főhadiszállása – bólintott nagyot és újra elindult.
- Miféle vadászoké? – Gyorsan körbenéztem, hátha látok valamiféle kitömött állatot vagy valamit. De a falak ugyan olyan üresek voltak.

Szünet!

Sziasztok!

Ahogy azt a címben is láthatjátok, a blogot sajna szüneteltetnem kell. Sajnos az időm nem engedi, hogy írjak, bármennyire is szeretnék, de ez az állapot nem végleges. Talán, ha lesz pár perc szabadidőm és energiám, írok pár sort és ahogy összejön egy fejezet, feltöltöm. 

Szóval várhatóak a további fejezetek, de nagyon lassan. Nem tudom pontosan mennyit is kell várni, mert sokáig elhúzódhat egy rész megírása. 

Ennek ellenére, ne írjatok le, mert be lesz fejezve a történet, csupán még lassabban jönnek majd a fejezetek. :)

Mindenkinek jó olvasgatást kívánok a továbbiakban és majd lessetek fel néha, hátha lesz új rész! ;)

13. fejezet

Azt hiszem, itt az ideje, hogy köszönetet mondjak mindazoknak, akik feliratkoztak a blogra, és azoknak is, akik valamilyen formában véleményezték a történetet! Ez, most azért ilyen fontos a számomra, mert az eddig előre megírt fejezetek száma most nullára csökkent ezzel a résszel. Ez pedig azt jelenti, hogy az újabb fejezetek lassabban fognak jönni. Remélem emiatt senki nem szegi kedvét és továbbra is nyomon követi a történéseket.

Még egyszer nagyon szépen köszönöm mindenkinek! Jó szórakozást!

„Úgy éreztem, mintha egy darab letört volna a szívemből.” Talán ez volt életem egyik legócskább megfogalmazása annak a fájdalomnak és csalódásnak a leírására, ami bennem tombolt abban a pillanatban.

Jöhetnék azzal is, hogy az életem egy nagy hazugság, hogy nem is vagyok az, aki. De mit tudhatom én? Fél mondatokból elcsípett okosságoktól még nem lettem okosabb, csak összetörtebb, zavarodottabb, mint eddig. Jöhetnék azzal is, hogy miért pont én? Hogy miért engem ver ezzel a sors? De minek? Hiszen nem erre vágyik minden korombeli? Nem egy olyan életről, ami más, ami elüt a megszokottól?

Bár tudnám, hogyan birkózzak meg mindezzel.

Azt tudtam, hogy azzal, ha a zuhany alatt bőgök, nem leszek sokkal okosabb, nem fogom megérteni, miért van mindez.

Mozdulni akartam, kérdezni, válaszokat kapni, de féltem. Féltem a fájdalomtól, a csalódástól, az igazságtól.

Nem tudtam, mennyire is akarom azt, ami odakint vár engem a barna, lakozott ajtó mögött. Talán mindenre fény derülhet, talán, végre meg tudom, miért ver engem ezzel a sors.

12. fejezet

Egy hét telt el azóta, hogy a kertben jártam Mr. Grey-el. Azóta sem tértem vissza, még gondolni sem akartam rá, pedig valami húzott oda. Úgy éreztem mennem kell, vissza kell térnem, látnom kell újra a kutat, látni akartam Misakót.

Egyetlen barátnőm nem tért vissza ebben az egy hétben az iskolába. Hiányzott és féltettem. Ő ugyan nem volt benne a farkasos kutatásban, de attól féltem, talán neki is baja esett. Próbáltam hívni, de sosem vette fel. Az sms-eimre sem válaszolt. Aggódtam és magányos voltam. Meg akartam beszélni valakivel a gondjaimat, el akartam mondani, hogy talán kezdek megőrülni, hogy valami nem stimmel velem. De senkinek sem tudtam. Nicolas kórházban volt, még mindig kómában feküdt. Misako ki tudja, merre jár. Más pedig nincs, akiben úgy érzem, megbízhatok.

A szabadidőm nagy részét vagy a szobámban, vagy a könyvtárban töltöttem, mint a péntek estét is. Késő volt már, a könyvtárosnak azt mondtam egy dolgozatra tanulok, így átadta nekem a kulcsot, hogy zárjak be, amint végeztem.

Csend volt, csupán a saját szívem és lélegzetem hallottam, miközben az olvasólámpába bámultam. Már fájt tőle a szemem, de egyszerűen nem tudtam másra koncentrálni. Könyvek sorakoztak előttem, mind történelmi, amiben kutattam családom történetét, de nem találtam semmit. Mintha nem is léteztek volna. Az internet sem nyújtott több információt számomra, így remény vesztve hajtottam a fejem az egyik könyvre és fáradtan sóhajtottam.

Nem találtam reményt arra, hogy valaha is tisztán fogok látni. Gondolataim visszavándoroltak Nicolas sms-ére, amit még a baleset előtt írt nekem. Furdalt a kíváncsiság, vajon mit találhatott, mi lehetett az az igen fontos információ, ami segíthette volna előre vinni a „nyomozást”.

Dühös voltam magamra, amiért olyan ostoba módom hagytam akkor lemerülni a telefonom. Ha ez nem történt volna meg, talán Nicolas most itt ülhetne velem szemben, ahogy a szünet előtt többször is.

Annyira jó lenne, ha itt lehetne, ha belém verne némi életet, ha újra mesélne nekem a jövőjéről. Reméltem, hogy egyszer újra itt fog ülni, és kedves mosolyával fog biztatni, hogy ne adjam fel, hogy kutassak, keressek.

Az előttem, üresen álló székre bámultam, fájós szemeimmel. Odaképzeltem a szemüveges fiút is, aki elmerengve néz ki az ablakon.

Mennyire hiányzik…

11. fejezet

Az iskola folyosója most ridegnek és túl csendesnek tűnt. Nem is néztem a komor falakra, csak haladtam előre, hogy végre beérjek szobámba. Sehol sem láttam diákokat vagy tanárokat. A kinti eső zaja irritálta csendhez szokott füleimet.

Nem akartam mást, csak bemenni a szobámba, ledőlni az ágyamra és bámulni a plafont, amíg csak magamhoz nem térek, vagy míg el nem nyel a sötétség. Erre vágytam. Csak magányra, csendre és nyugalomra.

Újra és újra felrémlett bennem álmom minden perce, amitől a hideg futkosott a hátamon. Kezdtem úgy érezni, teljesen megőrülök ebben a tudatlanságban. A fejemben cikázó kérdések minduntalan dübörögtek koponyám falán, hogy végre kimondjam, hogy végre válaszra találjak. Nem tudtam, hol is kereshetném ezt a választ.

Lionel, Misako, Nicolas… Mind olyanok, akik olyan közel, mégis oly’ távol állnak hozzám. Őket kell kérdeznem, tudom, de hogyan tehetném meg? Ki ne nézne idiótának, ha ezek a kérdések kiszaladnak a számon?

A közös helyiségbe érve, ahonnan a két folyosó nyílt, egy nagy sóhajjal vettem tudomásul, hogy itt sincs senki. Nem mintha bántam volna, inkább örültem, hogy most senki sincs, aki megállítana, beszédre sarkallna, vagy bármi más.

Akaratlanul is végig néztem a helyen. Minden ugyan olyan volt, mint két hete, mikor itt hagytam. Pillantásom a kanapéra esett, oda, ahol Nocolas ült az álarcosbál reggelén, miután láttam a farkasokat. Fájdalmas mosoly húzódott arcomon, ahogy bőröndömet otthagyva, lassan odamentem a kanapéhoz, majd végigsimítottam a kezem a támláján.

Egyszerűen hihetetlen volt ez az egész.

A természetfeletti világ mindig csupán a fantáziámban élt, mindaddig, míg el nem kezdődtek az álmaim. Eljöttem ebbe az iskolába, majd tessék, minden a feje tetejére állt.

Sanyargató gondolataim közt egy hang ragadott ki, egy ismerős, kissé kérdő hang. Ijedten kaptam irányába a tekintetem, ahol is megláttam Mr. Grey-t, ahogy engem bámul. Kezében egy barna, bőrkötéses könyv volt. Egy szürke zakóban állt előttem, ami most hanyagul begombolatlanul állt rajta, de az ing és a krém nyakkendő tökéletes eleganciát sugárzott.

- Üdv, Mr. Grey – köszöntettem halkan, egy nagyot nyelve. Nem bírtam az ipsét, mégis annyira jó volt most látni. Annyira örültem a felbukkanásának, pedig alig öt perce még a magányért odaadtam volna a fél kezemet is. – Hogy telt a szünet? – kérdeztem immár kissé felszabadultabban, ahogy odaléptem a bőröndöm mellé. Apró mosoly játszott arcomon, ami most őszinteségtől sugárzott, mégis, tudtam, hogy tekintetem elárulja minden fájdalmam.

Ő is hasonló mosollyal nézett rám, de lassan elkomorult és arca mintha egy pillanatra szánakozó lett volna.

- Én itt töltöttem a vakációt – mutatott körbe. – Bár a diákoknak vakáció, a tanárok nem pihenhetnek – játékosan rám kacsintott, majd felmutatta a könyvet, amit a kezében szorongatott. – Csak ezért ugrottam be ide, hátha kikapcsol pár percre a szabadidőmben. – Egy kis történelem.

Erre nem igen tudtam mit mondani, csak bólintottam egy nagyot. Tekintetem egy pillanatra elidőzött fiatalos arcán. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon honnan lehet tanári végzetsége ilyen fiatalon, de nem akartam pofátlan lenni, így csak jelentőségteljesen rámutattam a bőröndömre, majd fogtam és elindultam a lányok folyosója felé.

- Ella – szólt utánam a tanár, mire megtorpantam és visszanéztem. – Mutathatok neked valami igazán érdekeset? – kérdezte egy sejtelmes mosollyal, amitől éreztem, hogy egyik szemöldököm a magasba emelkedik és testemet körbeöleli a szorongó kíváncsiság.

Nem szóltam, csak bólintottam. A bőröndömet a falhoz állítottam, majd visszaléptem a férfihoz. Nem tartottam tőle, hogy ellopnák a cuccaim, hiszen ez mégis csak egy bentlakásos iskola, ahol nem igen tudnák eltűntetni, ezért nyugodtan lépkedtem a tanár mellett, aki széles mosollyal az arcán, csendben vezetett.

10. fejezet

Hupszi, feltöltéskor sikerült először a 11. részt feltennem, amit csak kicsit később vettem észre XD De ez lenne át a 10. fejezet!

Hogy hogyan kerültem a szorosan körém fonódó, erős karokba? Hogyan érezhettem elviselhetetlen fájdalmat a mellkasomba?
Nem tudom.
Nem hallottam semmit, nem láttam, csak éreztem. Éreztem a fájdalmat, a kétségbeesést, a gyűlöletet.

Miért tart ilyen szorosan? Miért nem szólal meg? Miért nem taszít el magától? 
– Meg akartalak ölni – nyögtem szorosan a mellkasába rejtve az arcom. 
Megéreztem, hogy egyik karja végigszalad az enyémen, egészen a tenyeremig, amiben görcsösen szorongattam a szikét. Ujjaim elernyedtek amint bőre érintette az enyémet, és a fém hangos csilingeléssel ért földet.
Bántotta a fülem, de nem akartam tenni ellene. Még meg sem közelítette azt a szintet, amit igazából érezni akartam. Rosszat tettem, ezért büntetés járna, de ehelyett csak ölelt. 
Bántani akartam nem egyszer. De nem szólt egy szót sem. 
Miért? 
Miért ölel még mindig, hiszen annyiszor akartam a vesztét? 
- Miért teszed ezt? - kérdeztem egyre elszoruló torokkal, de még mindig nem néztem rá. - Mondj valamit! - kérleltem.
- Tudom, hogy nem tennéd meg – mondta semleges hangon.
Talán csak ez kellett nekem. 
Kirántottam magam az ölelésből, és tettem két lépést hátra. A látásom és hallásom azonnal kitisztult.
Emberek sokasága állt minket körbe. Döbbent pillantásuk minden egyes mozdulatomat figyelték. 
Én mégiscsak egyetlen egy sötét szempárt figyeltem. Ki akartam olvasni minden érzését, minden gondolatát, de az ében pár, csak ürességtől csillogtak. 

Miért gyűlöllek? Miért fáj, ha a közelemben vagy? Miért ver hevesebben a szívem, ha hallom a hangod?
Ezek a kérdések csüngtek ajkaimon, de nem tudtam kinyögni őket. 
Próbáltam lerázni magamról az előbbi eset hatását, de egyelőre, csak azon járt az agyam, hogy miért van itt, hogy mi ez az egész furcsa dolog ami körülötte folyik.
Pedig az lett volna a legkisebb gondom, hiszen Nicolas a halállal küzdött nem is olyan messze tőlem. Én meg farkasszemet néztem Lionellel. 

- Ella! – szólalt meg Lionel, és tett felém egy lépést.
Nekem muszáj volt megállítanom.
- Miért vagy itt? - kérdeztem kissé ingerülten.
Nem akartam, hogy két lépésnél közelebb kerüljön hozzám, mert így is nehéz volt legyűrni magamban a kényszert, hogy ott helyben vágjam el a torkát. Féltem magamtól. Ha közelemben van, már nem tudok magamon uralkodni. Egyszer le akarom teperni, aztán meg megölni.
Ki érti ezt? 
Én egyáltalán nem, és kezdett belőle nagyon elegem lenni. Attól az estétől fogva, hogy kint álltunk a temetőben, azok a furcsa érzések felerősödtek, és már nem tudom úgy legyűrni, mint azelőtt.